2008. január 21., hétfő
Ennek a blognak az ideje lejárt. Meg fog szünni. Talán majd egy másik formában újjá fog születni, de ezt a régit már biztosan nem fojtatom. Új év, új élet, új lap.
posted by PE 16:49
2008. január 1., kedd
Új év. Nem tudom mi történik, kívül vagyok minden történésen. Nem vagyok soha itt. Lehet hogy hazudok. Hazudok magamnak, és hazudok másoknak. Elbújok valahova messzebbre, hogy ne kelljen meghallani, megérezni. Nagyon rossz taktika, tudom. De nem tudok semmit. Vagy inkább nem akarok tudni? Jobb a sötétség öntudatlan, mint a fényesség fájdalmasan? Félek a fájdalomtól. És inkább a kábító injekció? Egyedül vagyok.
Ma nem vettem be a kábító adagomat. És fáj, nagyon fáj! Mi értelme szeretni, ha aztán úgyis csak a fájdalom marad? Bárcsak beszélne hozzám valaki.
posted by PE 19:01
2007. november 24., szombat
Karantén, megőrülés azaz welcome to the suck
Egy szó: szakdogaírás. Már attól kerülget a rosszullét, ha a wordöt megnyitom. Mi tudtam én, hogy mi fog rám várni tavalyi év vége felé! Csak örömködtem, hogy nekem nem kell a többiek kollektív szenvedésében részt vennem, könnyedén legyintettem egyet, hogy nekem még van időm. Idő! Ez aztán a relatív fogalom! Mert én megfogadtam (de már hányszor!) hogy időben elkezdem, mert nekem ez fontos, jó a témám, jó a konzulensem, ha a szocped szar is. Szóval már nyáron kacsingattam a könyvtár felé, de a baj az volt, hogy kacsintásnál nem tettem többet azért, hogy elkezdjem. Na jó, fogalmam se volt, hogy mi merre hány méter, meg kánikula is volt, meg a bicikli kereke is lapos volt. Aztán jött az ősz, a nyomást lassan érezni kezdtük. De nyomás alatt, a strucc úgy viselkedik, hogy jól beledugja a fejét a homokba, de olyan alaposan, hogy a hosszú nyakának a fele se látszik. (Ja, igen, én strucc vagyok!) No és aztán pánikreakciók sora, mikor inkább ideg, de hátradőlés, nem baj hogy a vérnyomás az egekig hág. A lényeg, hogy nyugodtak vagyunk, minden rendben, és ezt el is hisszük. Aztán eljött a halottak napja (micsoda jel!) és nincs más hátra, neki kell veselkedni, hiszen a november 30 napos és nekem pont 30 oldalt kell írnom dec. 1-ig. Aztán felébredés, hogy hohohó!, ez nem megy olyan könnyen, nem csupán gépelésről szól a történet, a szürkeállomány is rendre ki van facsarva. A kifacsarásnak köszönhetően alvási rekordokat döntök este 8-tól, reggel 8-ig, alig képesség a felébredésre. Alvás közben nincs se határidő, se oldalszám, se mentés, se görcs, se stressz. Ébredés után viszont vannak hamis meggyőződések, miszerint délelőtt nem lehet írni, de közvetlenül ebéd után sem, és este 9 után meg egyenesen lehetetlen. Van megint cigi. És édesség. Édesség és cigi. Alig evés. Unom az összes zeném. Fizikailag kenterbe verne egy a mai napon bábjából kiszületett kispillangó. A külvilággal való kapcsolattartásom abban merül ki, hogy bekapcsolom a rádiót. Már írtam egy listát, hogy mit fogok csinálni ha végeztem ezzel a szarral. Azzal kezdődik, hogy nem kelek fel. Na, de ha vége ennek, akkor sem tart sokáig az örömködés, jön az államvizsgára való készülődés: Szopás 2.
posted by PE 23:00
2007. november 2., péntek
Ma voltam kint a temetőben. Mert kellett. Sajnos nem otthon vagyok, és nem a „saját sírjaimhoz” mentem ki, rosszul is éreztem magam, mert úgy éreztem kívülálló vagyok a sok ember között, mert nekem itt nincs senkim. De elmentem a nagy kereszthez amiről nagy kilátás nyílik a távolba. Ott aztán gyújtottam mécseseket. Persze fújt a szél, úgy ahogy az november elsejéhez illik. Amúgy szeretem ezt a napot, nekem nem a szomorúságról szól, inkább emlékezés. Szeretetteli. Mert ha nem ilyen lenne akkor nem gyújtanánk gyertyát. És a sok gyertya a sírokon, mind mind kis szeretet-lángocskák. És a sok világító pont nekem a karácsonyt juttatja eszembe, a szeretet ünnepét. Úgyhogy mondhatnánk azt is, hogy ez már-már némi előszél. Aztán ahogy mentem ki a temetőből meghallottam, ahogy arról beszélgetnek, hogy valamelyik templomban hangverseny lesz, Mozart – Requiem. Na, több se kellett rákerestem neten és meg is lett, hogy hol. Én pedig jól elmentem. Csodálatos volt! Felemelően monumentális és magasztos. Az volt a durva, hogy a kórusból egy bácsi rosszul lett és a végén már jöttek a mentősök is, de a koncert nem lett lefújva, vagy szüneteltetve épp hogy csak nem húzták ki szegényt. Hordágyon vitték ki a templomból, mindenki azon aggódott mi van vele, már senki nem figyelt a zenére, és mire kitolták, akkor lett pont vége a koncertnek és dördült fel a taps. A végét leszámítva nagyon élveztem, már ezer éve voltam hangversenyen, túl régen, templomin most először. Amúgy is mostanság padlót fogtam, jót tett kicsit a lelkecskének. Az élő komoly zene úgy tud hatni a lélek-szellem kombóra, ahogy semmi más nem. Kicsit olyan tudatmódosítós.
Na és ez a padló… Nem értem, hogy kerültem ide, csak itt vagyok. Mindenféle előzmény nélkül rám szállt ez a fekete köd és egészen beburkolt. Valószínűleg az lehet ami ilyenkor mindig: változás van készülőben. Most antiszoc vagyok, kerülöm az embereket és a nagyobb társaságokat. A nagyobb társaság már 3 főnél kezdődik, velem együtt. És itt ez a hülye kis gonosz manó vagy démon, mittomén, aki sorban sugdos a fülembe mindenféle szennyet velem kapcsolatban, hogy még véletlenül se legyen kedvem másokkal kommunikálni, mondván oszlassuk el ezt a fekete ködöt. Nem, nem… Gyengíti az énképemet, mondhatjuk azt is hogy nagyon erősen rontja. Ennek ellenére mégis csináltam egy kapcsolatfelvételi kísérletet, mert megígértem, hogy jelentkezni fogok mostanság. És hát ígéret szép szó… Természetesen csak sms-ben, diszkréten ahogyan azt kell. Utána szusszanás, hogy mégsem ér rá stb., mert nem válaszol. Aztán meg volt ám nagy kétségbeesés, mikor megcsörrent a telefon! Bezony, ebből összefutás lesz. És jó volt! Ezek a rossz időszakok kicsit arra is jók, hogy merünk őszintébbek lenni, talán. Nincs az, hogy félsz a következménytől. Én beza megnyíltam, mint a jól megolajozott kerti kiskapu! Úgyhogy pozitívság. Jó így lefeküdni… és a fűtés is bekapcsolt!
posted by PE 0:40
2007. október 27., szombat
Már rég írtam blogot. Tulajdonképpen nem is tudom, hogy érdemes-e. Kezdek úgy tekinteni a blogolásra, hogy ez nem más mint egyes emberek törekvése az irányba, hogy érdekesnek látassák életüket. Mert ha az ember magáról ír, akkor lehet regényhős/regényhősnő. És az emberek szeretnek főhősök lenni. De ha közelebbről megtekintjük a dolgot, akkor kiderül, hogy a saját életében mindenki főhős. Csak ezt nem mindenki látja. És bloggal láttatni is lehet. Mert lehet, hogy a helyzet amibe kerültem, nem volt különös vagy érdekes, de le tudom írni úgy, hogy az legyen vagy annak tűnjön. Nem is tudom miért filozofálok ezen… Néha van kedvem írni, de ezen általában mindig túlléptem egy legyintéssel, hogy ugyan minek? Pedig olyan jó mindig visszaolvasgatni. Úgy vagyok ezzel, hogy ha csinálom akkor rendesen, ha meg nem, akkor sehogy. Hmm, nehéz kezd lenni az, hogy magamnak is írom kicsit, meg nyilvános is.
Ha élem az életem akkor már nincs kedvem rajta mélázgatni, darabokra és aztán ízekre szedni, mert pont arról szól az egész, hogy nem kérődzöm rajta azt fontolgatva, hogy mit tegyek vagy tettem. Csak csinálom és nem gondolkodom rajta, mert lelassít, bizonytalanná tesz. Most pont ilyen időszakom van. Nem menekülős, hanem inkább a bevállalós. Ok, vannak még szürke foltok, ez nem minden területre igaz, hiszen senki sem lehet tökéletes… De törekedni rá azt szabad, sőt kell is! És nem értem mért vesz időnként bölcselkedő, tanító hangvételt az irományom… Úgy tűnik próbálom summázgatni az adott időszakban megszerzett tapasztalatot és szavakba önteni, hogy nehogy elvesszen.
Kellene egy történet. Annyi minden kavarog a fejemben, barátság, szerelem, halál… Nem tudom mit válasszak.
Például: Vajon egy embert mi vesz rá arra, hogy kapcsolatba lépjen a másikkal? Amikor látszólag már semmi dolguk egymással, (vagy még semmi) és akkor a telefon után nyúl, hogy felhívja. Létezik olyan, hogy át kell adnunk egymásnak bizonyos üzenet/üzeneteket? És ha már átadta, utána már semmi dolguk egymással és el is felejtik ill. felejthetik egymást? Mitől válik valaki fontossá számunkra? A tettek beszélnek? Vagy az érzés, amit érzünk vele kapcsolatban? Régen kerültem az embereket. Tökéletesen megvoltam nélkülük. Ezért is váltam olyan zárkózottá, álmodozóvá. Most már kezd ez megváltozni. De még mindig nem könnyű. Tudom, tudom türelem. Fő karmáim egyike, a türelem megtanulása. De most tényleg árulja már el nekem valaki, ha azt érzem egy illetővel kapcsolatban - és most az mindegy hogy melyik nembe tartozik – akkor csak egyszerűen mondjam neki azt, hogy Hello! Menjünk már el egyszer valahova meginni egy kávét/üdítőt/alkohol tartalmú italt! Legyünk őszinték és mondjuk azt hogy érdekesnek talállak, vagy mi?? Ez nekem már túl sok lenne. :) És van ennek egyáltalán valamiféle etikettje? Nem fog esetleg félreérteni ha esetleg fiú az illető? El lehet csak úgy hívni az embereket? Olyan nehéz ez. Csak nekem?
posted by PE 17:27
2007. szeptember 28., péntek
Tegnap láttuk az Egy nehéz nap éjszakáját, Beatles film. Ez a film engem nagyon csúnyán megfertőzött. Eddig is szerettem a Beatlest, de most fanatikussá lettem. (Már ami ezt az egy napot és a tegnap estét illeti.) Egyszerűen nem tudok leszakadni a zenéjükről. Beteg módon csak ezt hallgatom és azt érzem, hogy még, még…! Beatles Forever!
A film közben azon gondolkodtam, hogy melyik tetszik jobban, George Harrison vagy Ringo Starr. Paul McCartney és John Lennon azért nem jöhettek szóba, mert tudtam hogy néznek ki öregen. Aztán ma megnéztem egy videót a youtube-on róluk és megláttam, hogy néz ki Ringo idősebb kiadásban, így végérvényesen George Harrison mellett döntöttem.
Visszamennék ebbe az időbe. Én is ott sikítanék és bőgnék a boldogságtól a kordonok mögött teljes eufóriában. Az én időmben Backstreet Boys volt. Most Tokio Hotel van. Mi jön ez után?? Ne már a régi időkbe vesszen az igényes zene! Oké, hogy mindenkinek más tetszik és nem ugyanazt hallgatjuk, de legyen már egy szint aminél nem adjuk alább. Ez a szint egyre alacsonyabb sokaknál… Ha nem tetszik valamilyen zene, de igényes akkor én fejet hajtok előtte. De hol marad ma az igényesség? És ez csak a zene…
posted by PE 20:37
2007. szeptember 25., kedd
Pénteken voltunk Csernuson. Brutál volt! Ez volt a harmadik amin részt vettem, és ez tetszett eddig a legkevésbé. Azért vagyok rá kíváncsi, mert jók a meglátásai, elgondolkodtatóak, és aktuális. Most a minél több emberen keresztül megmutatom, hogy mekkora vesztesek vagytok volt a cél és nem az elbeszélgetés. Tény, hogy a módszereivel nem mindenki ért egyet, de az is tény, hogy ezek felrázó, fejbe kólintó meglátásokat eredményeztek. Csak azokat sajnáltam akik kint voltak…
Fő téma az érzelmileg felnőtt ember és párkapcsolat. Mitől lesz valaki érzelmileg felnőtt? Milyen ember válik abból, akit a félelmei irányítanak? És mi van ha két érzelmileg gyerek alkot egy párt? Mind mind érdekes kérdés.
Sok ember problémája - mondhatni általánosan elterjedt jelenség - az önbizalomhiány ma Magyarországon. Nem kell messzire menni, itt vagyok én magam is. Igen, szar mikor megtennél valamit, vagy szeretnél valamit elérni, de a szorongások, a félelmek gyakran annyira erősek, hogy megbénítanak, cselekvésképtelenné tesz. Mit kell ilyenkor csinálni? Sajnos erre nem kaptunk receptet. Hinni kell magunkban! Mindenki tudja elméletben a helyes választ. A legfőbb kérdésem pedig csak annyi lenne, hogy mégis honnan? Honnan szedjük a hitet? Miből merítsünk? Iszonyatosan nehéz ez. Főleg akkor amikor a gonosz kis belső hang mindig azt súgja: béna vagy, úgyis elcseszed! Na ezt a kis gonosz manót kell megbékíteni az angyalainkkal. Angyal-démon barátság a cél, Csernus szerint.
Részemről marad a próbálkozások apró sorozata. És a sok-sok próba, megmérettetés idővel talán erősebbé tesz. Ha nem halunk bele, erősebbek leszünk általa, nemigaz? Milyen optimista vagyok! :)
posted by PE 17:42
2007. szeptember 19., szerda
Na, most az van, hogy elegem lett a nem tevésből. Ennek már materiális következményei is megjelentek, ugyanis kezd erősen kongani a bankszámlám az ürességtől. És ez már nem az a majd csak lesz valahogy állapot, mert már nincsen lakhatási ami majd megjön, szoctám. meg ösztöndíj is ki tudja, hogy lesz-e. Szal eljött a magunk lábára állás keményen. Nem mondom, hogy nem tetszik. Rendszer kezd lenni az életemben, bár azt is itt meg kell jegyeznem, hogy nekem a napi 6 óra az kevés, hogy a dolgaimmal foglalkozzam. Hazaérek 4-kor és 10-ig (mert korán kell lefeküdni, hogy holnap frissek és üdék lehessünk) nekem nem elég az idő, hogy elszöszmötölgessek. Tudom, ez vérlázító, hogy így gondolkodom, valaki 12 órázik, másnak meg gyerekei vannak és férje/felesége. Hát igen, én már gyerekkorom óta tudom, hogy így nem akarok élni, de hogy mit és miért és hogyan azt már kevésbé. Mindig könnyebb azt szajkózni mit nem akarunk. Asszem elég nyitott lennék sok mindenre, kipróbálnék ezt-azt. Elméletileg. Gyakorlatilag még nem tudom mennyire fog ennek a kivitelezése menni. Azt hiszem több mindent ki kell próbálni ahhoz, hogy az embernek rálátása legyen dolgokra, és akkor el tudja dönteni, hogy mi is tudja igazán megmozgatni, mi motiválná és akkor arrafelé orientálódni. Nem könnyű utazás ez.
posted by PE 21:18
2007. szeptember 10., hétfő
Ma reggelizés közben elmélázva nézegettem a naptárat, vajon mióta vagyok már itt Sopronban. Aztán meg itt látom az uccsó bejegyzésben, hogy most lesz 4. hete. Aszta, majdnem egy hónapja nem csinálok semmit se! A szó legszorosabb értelmében. Ma voltam először suliban. Meg még megyek is. Alig térek magamhoz, kevés alvás és korai kelés után. Rég volt már. Az előadóban ücsörögve azon tépelődtem, hogy most akkor melyik legyek, a szorgalmasan mindent lejegyzetelős, nagyon odafigyelős szorgalmas Annie vagy a szokásos nem fogok bejárni Annie. Aztán rájöttem, hogy ennek semmi értelme! Egyik sem vagyok már igazán, már iskolába se járok, majd csak hétfőnként és akkor nekem ez az időszak most baromira véget ért. Kezdtem lassan belebetegedni a lét elviselhetetlen könnyűségébe és akkor most jönnek sorban az eszmélések és kezdenek súlyossá válni a dolgok ill. azoknak következményei. November közepéig le kell adnom a szakdogámat, és nem, nem januárig kell megszereznem a nyelvvizsgámat, hanem addigra kell bemutatnom, tehát én kizárt hogy novemberig összerittyentek egy középfokút, alap meg nem kell.
Az élet napos oldalán viszont vannak új lakók, akikre sikerült szerencsésen rátalálni, nincs már lakásban bujkálás a többiek elől és kajázni is akkor megyek ki mikor akarok és a zenét is hallgatom hangosan. A macska viszont eltűnt és gonosz vagyok, mert nem szomorkodom miatta. Majd csak akkor lesz legközelebb macskám ha meggyőződöm előtte, hogy a jó szándékúnak álcázott szomszédok nem fogják babusgatni, sem etetni helyettem.
Most meg azon gondolkodom, hogy vajon kézilánynak vagy szobalánynak álljak inkább?
posted by PE 12:44
2007. augusztus 19., vasárnap
Ez egy olyan nap...
Ez egy olyan nap mikor késői fekvés után korán kelek és halogatva bevásárolni indulok, mert üres a hűtő. A boltból kipillantva azt látom, hogy zuhog az eső. Nem megijedve megvárni míg eláll. Elállt. Interneten böngészgetek pörköltrecept után. Nincs kedvem főzni. Majd holnap. Ez egy olyan nap mikor megint nincs kedvem főzni és inkább megint főtt kukoricát eszem. Mert imádom, azért.
Ez egy olyan nap mikor a macskámmal újra kezdjük egymást megkedvelni. Veszek neki magot. Macska örül.
Szörpöt iszom, igazi valódi gyümölcstartalommal. Aztán meg ajándék gesztenyéssütit eszek. Halakat etetek salátával, de mert nem látják a víz színén úszó levelet kicsi agy miatt, dobok be nekik kenyérgalacsinokat. Heroest nézek, kicsit rettegek (de nem nagyon mert már láttam ezt a részt) utána pedig vadul msnezek a fiúmmal. Mert hiányzik.
Ez egy olyan nap mikor fáradhatatlan vagyok, mennék EZ Rollers-re tombolni, de nincs bérletem és nincs kedvem sokat sétálni a kempingig. Tanulok inkább németet. Jól megy, de fárasztó. Macska mellettem dorombol, és már alszik is. Petőfit hallgatok és Amerikai szépséget töltök meg egy photoshop könyvet. Lejött végre a könyv.
Ez egy olyan nap mikor semmi különös nem történt, de mégis megtette egy első soproni napnak itten egyedül.
posted by PE 23:27
2007. augusztus 14., kedd
A szigetre elmenni se volt egyszerű, meg visszatérni se. Magányba ágyazottan eltépni tízezres tömeg közepébe hirtelen kicsit sokkoló. De azután, hogy az ember megszokta, hogy lépten- nyomon egy fa tövében vagy kerítés mellett hugyozóba bukik, már könnyebben akklimatizálódik. Sajnálom így utólag, hogy csak este tudtam menni, megint csak a Koncertre. Így az igazi sziget miliőről igazából vajmi kevés fogalmam lehet. Bár ébredés után, alig kialudva, csak egy dologra tudtam gondolni: hogyan jutok ki innen a leghamarabb.
De azért volt extrovertált expedíció, a befelé fordulás után és az introvertált napok után. Találkoztam Kiberbaráttal, akit 100 éve ismertem meg neten és azóta is rendszeresen találkozunk, a „nem túl gyakran” talán egy kicsit túlzás, de szerinte ez rendben is van egy netes kapcsolatnál. Utoljára 3 éve láttuk egymást. De mi mindig fix pontok leszünk egymás életében. Jönnek-mennek szerelmek, költözések vannak, de mi maradunk. Azért ez jó. <Annie merengő tekintete a távolba réved.>
A koncert mondanom sem kell…csúcsszuper volt!! Nem voltunk annyira elöl mint terveztem, de azért nem porszemek voltak Maxi Jazzék onnan ahol álltunk. Külön jó volt, hogy közben kicsit szemerkélt az eső, ez üdítőleg hatott a hullámzó tengerre, akarom mondani tömegre. Amit én felülről is megszemlélhettem, mert a fiúm engem fölvett a nyakába. Még soha nem voltam nyakban koncert közben, baromi jó!
Sajnos a koncert után mind a fizikai állóképességem, mind pedig a „buli vaaaaan!” lelki beállítódás kezdett csődöt mondani. Nyilván én vagyok a hibás, hiszen végig úgy gondolkodtam, hogy csak a Koncertre jövök, a többi nem érdekel. Hát ja, így aztán minden leszállóágba keveredett. Nincs szépítés: szar volt. Fejben végigzongoráztam azokon a lehetőségeken, hogyan is kerülhetnék éjnek évadján innen haza leghamarabb. Fejszámolás eredményeképpen maradtam Totkával, aki szerintem nélkülem talán még élvezni is tudta volna azt az adott estét. (Megjegyzem, de csak zárójelben, ha én is besodródom valami nagy táncoló sokadalom kellős közepébe, ahol ínyemre való zene szól (találtam is ilyet!!) akkor talán nekem sem ilyen lehangolóak az utolsó emlékképeim a szigetről). Igen, igen, tudom: majd jövőre!Itthon meg üres érzés van, mintha itt hagytak volna egyedül, a tömeg menne előre, ne hagyjatok le! A tömegből sokkal szarabb magányos kisszobába visszajönni, mint onnan ki.
posted by PE 9:05
2007. augusztus 10., péntek
Az Óda a szobámhoz c. csodálatos bejegyzés után egy méltóképpeni folytatás: 3 szobatárs váratlan bejelentése, hogy aug. 15-től távoznak. Na jó az eset annyira nem volt váratlan, de a konkrét dátum már annál inkább, és arról nem is beszélve, amilyen hamar szóltak előtte. Tiszta para vagyok, hogy a főbérlő fog keríteni (ha egyáltalán összejön neki) rövid határidővel idegen arcokat, akikkel a továbbiakban megosztjuk életünk színtereit Totkával. A legparásabb, hogy ott sem vagyok, innen szurkolok otthonról, idegtépő várakozással, hogy mi lesz. A legrosszabb, legvégsőbb verzióban bizony a költözés is felmerül. Nem akarom elhagyni az én kicsi szobámat! Na jó ennél sokkal többről van szó, hiszen akkor Totkával bizony külön utakon megyünk tovább, mert én megfogadtam, hogy pasival (Kerülendő szó vagy kifejezés. Javaslat: férfival) soha többet nem költözöm össze (kivétel a házasság előtti főpróba). Ez a mostani állapot is csak a Sors fintora, hiszen tudjuk, tudjuk, házinyúlra nem lövünk, de ennek ellenére mégis kipécéztem ezt a pompás példányt és bizony egy cseppet sem bánom. Totálisan oda vagyok meg vissza, pont ahogyan azt kell, ahogy meg van írva a nagy könyvben és ahogy ez még soha nem volt.
Ma bebringáztam kicsit a városba, hogy egy kicsit gyakoroljam a testmozgást mint olyat, na meg persze sürgős elintéznivalóm volt. Egész nyáron nem mozogtam semmit, ez már szinte oly mértékű, hogy engem is teljességgel felháborít. Sajnos még nem annyira, hogy eltökélten tegyek is ellene tartósan. Ki is izzadtam eme váratlan megerőltetéstől, de élveztem, ifából kedves fiatalemberek dudáltak és integettek lelkesen, a megemelkedett endorfinanyagtól pedig mindenkire mosolyogtam a városban. Nem tudtam megállni és bementem egy könyvesboltba, ahol volt pár akciós könyv. Sajnos ez a vesztemet jelenti mindig: könyvakció (kivétel alexandra, ahol télleg csak a gagyik kerültek terítékre az 50%-os nagylelkű ajánlattal). Szal sikerült egy újabb darabbal gazdagodnom, remélem megérte.
Vasárnap megyek Szigetre, Faithlessre. Ezt a napot azóta várom mióta megláttam először a hirdetést egy telefonfülke oldalán. Itthoni zenehallgatáson szigorúan le van tiltva az élő Faithless album, nehogy ugyanazt halljam, bár benne van a pakliban, mert idei a felvétel. De nem is ez a lényeg, hanem hogy élve megússzam ott nagyon nagyon elől és és és a szokásos eufória! Hangolódom is esténként, nézem a Sziget összefoglalókat, bár 1 napnál tovább tuti nem bírnám ott ki. Túl sokan vannak, és túl nagy! Az mondjuk tény, hogy rám fog férni egy kis reszocializáció (a legjobb terep rehabra! :), kezdek itthon becsavarodni. 0 társasági élet, 0 cselekvés, 100% önmarcangolás. Mostanság kezdem magamban felfedezni a csúnya gonoszt. És minél tovább gondolkodom ezen, annál több igazolást találok. Ja, régi igazság, hogy van jó és rossz is mindenkiben, de én ezt a rosszat szerettem jól eldugni magam elől (is). A magány mit ki nem hoz az emberből…? Meg arra is rájöttem, hogy egy fenét vagyok én különc! Nem vagyok én furcsa vagy olyan természettel bíró aki képtelen a kommunitizásra, hanem csak egyszerűen: nem tudom hogy kell. Kiábrándító ok. Lenne valami olyasmi a háttérben, hogy engem egyszerűen nem lehet megfogni, beilleszteni. De nem. Csak nemes egyszerűséggel béna vagyok. És félreértés ne essék, most nem önsajnálatból fakad ez az önfeltáró monológ, hanem ez egy értékes felismerés! Seggfej vagyok, nem jófej. :)
posted by PE 14:22
2007. augusztus 3., péntek
Mikor kivettük ezt a mostani albérletünket nem igazán tudtam melyik szobát válasszam. Két szoba jöhetett számításba, mert a harmadik szoba csupán kis félszobácska volt, és én Exmesehőssel készültem egy komoly jövőkép felé evezni. Az egyik belseje boltíves, kövekkel beágyazva a falba, L alakú és rengeteg kis felfedezni való szöglettel. A másik nagy, trampli, egyszerű, tipikus téglalap szoba. Az utóbbira esett a választás, praktikussági okokat szem előtt tartva: ide befér a szekrénysor. Azóta azt a szobát elátkozottnak tartom, mióta kikerültem onnan. Ugyanis egyszerű helycserével én az év kezdetekor a kis lyukban találtam magam. Ez telis tele volt felhasználásra váró ötletekkel, azóta is folyamatosan csinosítgatom, formálom. Mert ez az én helyem. Mára már mindhárom szobában aludtam és az unalmas konvencionális rettenetből most bizony a másik szoba, titkokkal övezett világába kerültem át. Illetve, hogy pontos legyek ki és be a kis félszobácskából. Mert bizony van átmenet. Nem hagyom magára többet a kis fészkemet, a világomat, saját magamat. Hiszen minden innen ered, minden jó és minden rossznak forrása én vagyok. Lehet hogy kicsit kezdek átmenni elvontba? Sebaj! Szóval a forrás, töltekezésnek helye itt vagyon. És nem lehet átmenetileg egy kicsit máshol, vagy ami még rosszabb, kicsit bezárni, magára hagyni. Mert akkor bizony jön a rossz világ, az elveszések kora, én-kép zavarok és egyéb finomságok. Na jó ezek spontánul is beállíthatnak, de itthon az ember azért kicsit könnyebben talál magára, mint vadidegen honban. Igen, itthon otthon lenni csodálatos dolog!
posted by PE 21:51
2007. július 28., szombat
"Egy teremtményben egyesültek. Az álmodozás emberéből a tett embere lett, az álom kalandjából pedig az élet kalandja." Kundera - Az élet máshol van
posted by PE 19:28
Bizony, mondhatjuk azt, hogy ez a nyár eddigi életem legnyarabbika. Csupa olyan dolgot csinálok, amiket nyáron szokás a legkevesebb unalommal társítva. Igen számoltam, az eddigi unalmas napok száma 7. És ez a korábbi tapasztalatokat figyelembe véve, igazán kitűnő. Ezért is nincs nagyon irogatás, mert galád módon a vidám percek csak úgy röpködnek, jönnek mennek a történések, mindig van valami és kár lenne ezeket lebilincselni, különböző szavakkal illetni és blogba bebörtönözni. Persze később majd bánni fogom, mikor az emlékek egyre távolibbá válnak és én egy csendes nyári estén, 30 fölött, letelepedek a monitor elé, hogy visszautazzam kicsit az időben és csak nyafogást és rossz időszakot fogok itt találni, de hát tudni fogom én azt hogyan is volt! „Ha meg nem akkor mindegy.”
Amúgy meg azt veszem észre, hogy bezony az életem végre kezd materizálódni. És nagyon érdekes, azt figyeltem meg ezzel párhuzamosan, hogy utálom, sőt herótom van attól, ha utaznom kell. Hogy én ezt régen mennyire imádtam! Na akkor volt az álmok tengerére való kihajózásnak az ideje! Valami igen jó könyvet a kézbe, jó zenét a fülbe és megszűnt a téridő. És milyen jó volt akkor az az érzés, hogy ki vagyok vonva a forgalomból… Mintha a vonaton levés azt jelentette volna számomra, hogy éppen nem vagyok sehol, átmenetileg mozgok két hely között. Tegnap nem értettem, de megmagyarázhatatlan félelem kerített hatalmába annak a gondolatától, hogy 6 óra utazás áll előttem. Szabályosan rettegtem, már-már intő jelnek véltem, rossz előérzetnek és el akartam halasztani az utazásomat. Két eshetőség járt a fejemben: vagy vonatszerencsétlenség fog érni, vagy amitől már fóbikusan rettegek, hogy elkap a bkv ellenőr (ennek ellenére egy megállóért akkor sem vagyok hajlandó jegyet lyukasztani). Nos, egyik sem következett be, sőt találkoztam egy olyan emberel a Pest-Sopron vonalon, akit nagy kár lett volna elhalasztani. Szóval utazás közben már nem merengeni szeretek, hanem érdekes embereket megismerni, na ez a durva! Ezek nekem mindig olyan filmbéli szituk voltak: véletlen találkozások. És most meg, egyre többször válik az élet filmszerűvé…és mégis, ez már nem fantázia, hanem a szilárd valóság!
Kitaláltam magamnak, hogy nem volt igazi fiatalságom. (Ja még most is az vagyok! :) Hát nagyon nem kellett ezt kitalálni, mert télleg nem volt.
Gyermekkor újjá élése. Vagy új gyermekkor élése? Mindegy is. A középiskolai éveimből mindösszesen amik megmaradtak azok a hajnali kelések, délutánig az iskolában, aztán pedig otthon levés. Ennyi. Na jó, a vége felé már megkezdtem a serdülést, de semmi komoly deviáns viselkedés, semmi bandázás, semmi olyasmi amit szerintem a normális serdülő élet megkövetel. Kimaradtak a tini szerelmek (az én stílusom a plátói), a suli mögötti cigizések, otthonról szökések és… kit tudja még mik.Ennek a nyár kezdetével (vicces, hogy pont most kellett volna diplomáznom és ezzel a felnőtt létbe lépni) ezt kívánom bepótolni. Szerelmes vagyok, de nem úgy mint voltam korábban, ez nem az a komoly tervezgetős, hol veszünk majd házat és hány gyerekünk lesz típusú, hanem az amikor kitaláljuk, hogy mi most lemegyünk Tatára sátorral és csak úgy örülünk a mának. Strandlabdát veszek, hogy majd labdázzunk a tóban és én meg jól itthon felejtem. De nem baj, mert a víz isteni és inkább jól beúszunk a bolyáig és reméljük, hogy a szufla kitart majd és nem fulladunk vízbe 22 évesen. Aztán voltunk még Erdélyben…
Erdély. Nincsenek rá szavak. Nem lehetnek. Nem hazudik az az ember, aki csak annyit mond, ezt látni kell. Minden magyarnak el kéne legalább egyszer jutnia arra a földre. Ahogy egy erdélyi magyar fogalmazott: kis Magyarország. Egy idegen országban lévő magyar föld. Ezt tényleg nem lehet elmesélni, leírhatatlan érzés ott lenni. Nagyon nagyon megható. Még vissza fogok menni.
Most meg itt vagyok. Sopron. Sopron hon. Egy hét. Aztán megint nyaralás. (Mondom, hogy igazi nyár! :) Egyedül az albiban, szokatlanul korán kelés, vidámság, kakaóscsiga reggelire, ginseng tea ébresztőnek. Live Faithless és blogírás. Az idő kellemes, időnként eső szemerkél, eltűnt az ocsmány kánikula. Még nem tudom mi lesz ma, de minden nagyon jó! És nem, nem kell ennél több…
posted by PE 10:50
2007. június 21., csütörtök
Vettem felfújható labdát és most strandlabda szag van a szobámban.
posted by PE 19:23
2007. június 20., szerda
Hajnali ébredés, a fülembe suttogott időt el sem hiszem. Hogy lehet hogy még csak 9 óra van? Korán fekvés volt, aludtunk már egy órakkor. Tréningezés van, a délben kelés legyőzésére. De vajon mit lehet kezdeni a pluszban beiktatott délelőtti órákkal? - ezen morfondírozom miközben a reggeli ébresztő teámat szürcsölgetem és lassan 11 óra lesz. Nekem egyéb bajom sincsen, mint hogy hogyan basszam el ezt a napot is, mikor mások élettel és halállal küzdenek meg. Na jó nekem is alakulgat ez a létfenntartás magánharc, de ennek se eleje se vége. Kissé aggódva vettem tudomásul, hogy innentől kezdve a júliusi és augusztusi bevételi forrásom egyenlő a nullával, de a helyzethez képest elég higgadt vagyok. Még mindig nem fogok olyan melót elvállalni, ami nevetségesen kevés órabért fizet és közben meg van róla győződve, hogy mennyire korrekt az amit kínál. Na persze én meg a szarért érjem be egy vasárnappal, amikor filmet nézhetek, berúghatok a barátaimmal, kóborolhatok hajnalig a soproni éjszakában, főzhetek egy egyszerű ételt fél napig és megannyi dolgot amit eddig napi rendszerességgel műveltem "nyári szünet van" jelige alatt. Szal kompromisszum. Dolgozok én, csak legyen melette élet. Na meg sok pénz, kevés meló és rengeteg szabadidő. :)
posted by PE 12:26
2007. június 9., szombat
Nyári szünet. Egy óra múlt és még nem keltem fel. Még magamhoz sem tértem. Kíváncsi vagyok mikor fáradok bele. Mintha valami új, valaki másnak az élete lenne. Régen ment volna az aggódás, a szorongás a jövő felé, mi lesz ezután, de most nem érdekel. A holnapi napnál nem gondolok messzebb. Nincsen tervem, nincsen célom. Egyhelybenállás. Nem dolgozom semmin, lelkesedés sincsen. Igen ez a nyári szünet, teljesen off állapot. És a szörnyű az, hogy nekem ez jó.
Hosszú nyári esték vannak csak, de nem bánom, nem volt még ilyen leszarom időszakom, depresszió nélkül. Nem azért megy az omlás, mert szarul érzem magam, hanem magáért az omlásért.
posted by PE 13:12
2007. május 13., vasárnap
Hmm, hol is kezdjem? Kimaradt egy kisebb rész. Most megint itthon vagyok, immár egyre ritkábban, és finom jazz zene szól. Nyár esti feeling, de nem a rosszabb unatkozós fajtából, tudom hogy egy hét múlva már nem leszek itt. Két napja éltem meg a négy év alatt a leghosszabbnak a hazajövetelemet. Csak 4 órát aludtam, még aznapos voltam és immáron 2. napja: aznaposság 4 óra alvással. Azért azt meg kell hagyni, hogy jó része is volt ennek. Amellett, hogy koncentrálási zavarokkal és koordinálatlan mozdulataimmal birkóztam, egyfajta felszabadultság is jellemző volt erre a minen mindegy állapotra. Ugyanis, nem volt erőm agyalni, sem bonyolítani, túlkomplikálni dolgokat. És ez tetszett! Lehet, hogy bevezetek havonta egy ilyen destruktív állapotnak helyt adó alkalmat. Kifejezetten személyiségépítő hatása van.
És most forduljunk az örök kérdések egyike felé: létezik első látásra szerelem vagy mindezt csak mi programozzuk a kis buksinkba és hagy ezáltal nyomot a szív felületén? Nos, velem a minap történt egy hasonló eset. A második vonatomra szállok fel és megláttam egy valakit, aki egy régi ismerősöm, M. néhány tipikus jegyeit hordozta magán. Ehhez a régi ismerőshöz ambivalens érzéseim fűződnek, már régen láttam és régen is beszéltünk, akkor is csak ritkán elegyedtünk igazán szóba. Sosem tudtam eldönteni, hogy én most kedvelem őt, vagy csak egy bizonyos ember miatt viselem el a természetét. Mert ő nem volt egyszerű eset. De végső soron azt hiszem láttam benne valamit. Olyasmi van benne, ami nagyon kevés emberben és ezt meg nem tudnám magyarázni, egyszerűen csak éreztem. Eme hosszú bevezető után a lényeg annyi, hogy azt hittem, hogy akit a vonaton látok az M. testvére. Igazából a mai napig nem tudom, hogy az-e.
Szóval rettentő szimpatikus volt első ránézésre ez a srác és nem tudom, hogy egy misztikus dolognak köszönhetően, vagy mert M.-hez kapcsolódóan asszociáltam rá. Bánom hogy nem vagyok egy bátor, "ki ha én nem" és nem szólítottam meg. Ezt hol tanítják? Bizseregnek a kis buzgó hormonok így tavasz leköszöntével, finom nyári esték buja előszeleiként.
posted by PE 21:05
2007. április 24., kedd
Szar a gépem, nincs blog.
posted by PE 17:46
2007. április 17., kedd
Hát megérkeztem. Viszza bele az élet velejébe. Az élménytúra hatalmas volt! Alvás nélkül gyalogoltunk 1,5 napot, 24 km-t. Rettentő büszke voltam magunkra! Jó volt együtt lenni sok olyannal, aki élvezi ezt. Sok apró élmény és történet volt, berúgás még indulás előtt, aztán majdnem feladás közvetlenül indulás előtt mert köcsög logikai feladatok nyelvén nem értettünk de aztán rájöttünk hogy nem szabad bonyolultan felfogni (jéé, ahogy semmit sem!), éjszakai eltévedések, holtpontról magunkhoz térések, erdőben pisilések és hazafelé nirvánába érések tömkelege, saját határunk túllépése. A túra végeztével mély szomorúság félét éreztem, mert még maradtam volna és ezt azóta nem éreztem, amióta 2 éve utoljára síelésről jöttem haza, ezt csakis síelések után tudtam érezni, de már nem... Most nyugodt vagyok. Nem tudom sem megmagyarázni, sem megérteni hogyan, de tökéletes nyugodtság tölt el. Most gyertya fénye mellett irogatok és fekete teát szürcsölgetek narancsgerezddel és mézzel. A rehab időszak a lehető legjobban sikerült. Most egészen másképp látok dolgokat, és bizonyos kérdésekre is megvannak a válaszok. Összeszedem magam!
posted by PE 20:41
2007. április 12., csütörtök
Ma mintha nem itt lettem volna, a valóságban. Valami átmeneti rétegben helyezkedtem el, félúton a képzeletem és a realitás között. Az élet nagy kérdéseit rágcsálom, mindhiába. Ettől nem lesz jobb az életem és ha gondolkodom, az csak mérgezi a vizeinket, az agyvizemet, forralja fel. Ehhez az állapothoz közreműködött a Faithless legújabb albuma is. Fenomenális! Minden lemez más, mind Faithless és mind profi. Ez nem olyan zene, ami szól a háttérben, hanem ez itt van, nem melletted, hanem benne vagy és ő is benned.
Elkezdtem inni hizlaló port. Finom, vaníliás és sok benne a vitamin meg a tápanyag. Egyfajta méregtelenítést is elkezdek majd, így a tavasz közepe beköszöntével. Energikus leszek és vidám, élettel teli, úszni és rendszeresen görkorizni fogok. És helyrehozom az életemet. Ami azért elcseszett, mert nem élem. Komoly felismerések ezek ám. Meg a szándék és az elhatározás is komoly, csak félek a mindig jövő rendszeresen jelentkező reflexemtől, a "semmit be nem fejezek és elkezdeni is félek valamit" félelmetes rémségtől.
"...mindennapos kísértést jelent a gyermekkori felelőtlenség utáni nosztalgia." Jung - Gondolatok a szenvedésről és a gyógyításrólIgen! Mert gyermekkorban csak úgy sodor az élet, nem kell kezébe vennie önmaga sorsát az embernek, mert még hírből sem ismeri a felelősség érzetét. Naiv elgondolás, az hogy úgyis minden rendben lesz? Tudom tenni kell érte, de honnan tudjam mi a jó és mit kéne tennem? Segítséget, használati útmutatót miért nem kapunk? Majd rá jössz magad is... Hát ezaz! Ez egy bonyolult játék!"Ránk, emberekre nagyon jellemző, hogy amíg a dolgok függőben vannak, és van még esélyünk rá, hogy tovább és egyre tovább húzzuk, mindig reménykedünk, hogy a legközelebbi utcasarok mögött megtaláljuk a jót, és ezért sohasem ragaszkodunk hozzá, hogy ott legyünk boldogok, ahol éppen vagyunk. De mihelyt megállapodunk, és azt hisszük, hogy most aztán biztos a siker, ott állunk egy téglafal előtt. Nem fordul felénk a szerencse, sőt meglehetős feszültséget okozva várat magára. És ilyenkor sajnálkozva gondolunk vissza az elmúlt időkre, amikor még elszökhettünk és valahol a láthatáron lebegő felhők között eltűnhettünk. Így ígérünk magunknak mindig újabb országokat, újabb esélyeket, csodálatos dolgokat, és kergetjük egyre tovább az álmokat, és közben provizórikus életet élünk. (...)
Ez a neurotikus úgy él, mintha nem létezne idő, mintha még semmi sem történt volna, és minden még a jövőben várna rá. Számára nincs Itt és Most, hanem csak örökkévalóság van tízmillió lehetőséggel, és mivel valami, egy fantázia vagy egy homályos érzés folyton csábítja, rögtön abbahagy minden cselekvést, amely valamilyen végérvényes helyzethez vezethetne, és ezt valahogyan hatástalanítja. A neurotikus nem tudja vagy nem akarja birtokba venni az új helyet, amelyért minden kockázattal és minden eséllyel egyetemben teljességgel felelősséget kellene vállalnia." Az idézet ugyanonnan.Hát ez van, feketén-fehéren, neurotikus vagyok. De ki nem az, ezen a bolygón? Na tessék, megint a felelősséget nem vállalás... Hát jóvanjóvanjóvan, idézettel válaszolnék :) : "A neurózis átmeneti szakasz: a nyughatatlanság két helyzet között." Az idézet megintcsak ugyanonnan.
posted by PE 20:58
2007. április 10., kedd
Az utóbbi időben mikor felébredek azt sem tudom hol vagyok. Itthon gyakori tünet, hogy azt hiszem a soproni szobámban ébredek, de az utóbbi időben több helyen is aludtam, így lehetnék akár Miskolcon vagy akár a Bükkben is. Kifejezetten pozitív ez a "Járjuk be Magyarországot egy hét alatt" projekt. A gondolatok elterelődnek, nincs az a nyomasztó milliő. Még itthon pár nap, aztán irány a Mátra, ahonnan ki tudja hogy térek haza, haza térek-e egyáltalán? :) Kaland és élménytúra lesz a javából Zsuzsival ketten szenzációs csapatot alkotva. Csak azt nem értem igazán, hogy miért az éjszaka közepén kell? Lehetne szép napsütéses madárcsicsergős, virágos utunk, ehelyett lehet majd minden zörejre ráparázós, vaddisznók támadását túlélős túra.
posted by PE 11:30
2007. április 3., kedd
A holnapi nappal megkezdődik a rehab. Végre itt hagyhatom ezt a várost. Nem hittem volna, hogy valaha is ezt fogom majd gondolni. Mert szeretem, szeretem, de most minden szomorúságom táptalaja itt van. Holnap átutazom a 3/4-ed országot és a terápia első államosához, Zsuzsihoz utazom. 5000 éve nem láttam, és nagyon hiányzik, most végre mindent megbeszélhetünk mint barátnő a barátnővel. Aztán pedig pár kilóméterrel odébb, Bánkúton húsvétolok kis családommal, anyámmal és öcsémmel. Túrázunk és megsimogatjuk a rég nem látott fákat ugyanis mi már betéve ismerjük azon a környéken az erdőt, mondhatni haza megyünk. Friss levegő, más környezet, kiemelkedvén az iszapból és az állandó jellegű idegeskedés világából, ez kell most nekem.
posted by PE 23:22
2007. április 2., hétfő
Örömmel értesítem a kedves érdeklődőket, hogy immáron a következő mindig utolsónak hitt kegyelemdöfés is betalált. Létezik feneketlen gödör??? A jövőbe vetett egyetlen kis (fő) reménysugaram nem süt többé. Immáron a múlt temetési munkálataihoz csatlakozik az általam elképzelt jövőképé is. Két temetés nulla esküvő.
posted by PE 0:07
2007. április 1., vasárnap
"Egy nagyszerű zsidó közmondás szerint: az ember gondolkodik, Isten nevet. (...) De miért nevet Isten, ha rápillant a gondolkodó emberre? Mert az ember gondolkodik, s az Igazság kicsúszik az ujjai közül. Mert minél többet gondolkodnak az emberek, annál jobban eltávolodik az egyik ember gondolata a másikétól. S végül: mert az ember sohasem az, mint aminek gondolja magát. A középkorból kilépő ember helyzetének ez a lényegi jellemvonása a modern idők hajnalán tárul fel: Don Quijote gondolkodik, Sancho gondolkodik, s nem csak a világ igazsága, de saját énük igazsága is elrejtőzik előlük."
"Az agélaste görög eredetű szó, s azt jelenti: aki nem nevet, akinek nincs humorérzéke. (...) Minthogy sohasem hallották Isten nevetését, az agélaste-ok szentül meg vannak győződve róla, hogy az igazság világos, hogy minden embernek ugyanazt kell gondolnia, ők pedig pontosan olyanok, amilyennek gondolják magukat. De az ember éppen hogy akkor lesz egyéné, amikor elveszíti bizonyosságát az igazágban és a többiek egyöntetű egyetértését. A regény az egyének képzeletbeli mennyországa. Az a birodalom, ahol senki sincs birtokában az igazságnak, sem Anna, sem Karenin, de ahol mindenkinek joga van hozzá, hogy megértsék, Annának is, Kareninnek is."
Milan Kundera - Jeruzsálemi beszéd: A regény és Európa
posted by PE 20:34
Az élet legkegyetlenebb és legnehezebb leckéje az, hogy soha senkire sem számítatsz csak saját magadra. Vannak időszakok az életben, mikor ennek az ellenkezőjének illúziója lebeg előtted, és a legnagyobb hiba, amibe beleeshetsz, az az hogy ha elhiszed. A következő amit észere veszek, hogy távolodik tőlem két ember, egyre messzebb, állok dermedten, figyelmem a távolba esik és csak annyit lát, hogy vissza se néznek... Óriási csalódás, de ugyanakkor rejtetten, nagyon rejtetten felszabadító erővel bír. Te vagy ura saját magadnak, nem ő, nem más, csak te, te, te.
posted by PE 2:16
2007. március 31., szombat
posted by PE 11:10
2007. március 30., péntek
Ma felkerekedtem, és listát készítettem a mai nap terveiről. Aztán később úgy gondoltam, ha már úgy is délben keltem és négykor órám lesz, ne rontsuk el azt a négy órát mindenféle terv megvalósítással, hanem inkább feküdjünk le a szomszéd szobában lévő iszonyatosan getmákos ősrégi szivacsra, ami még exmesehősé (ezen aludtunk először együtt) és nézzünk az 50%-án (a másik fele Totkáé volt) Tüskevár részeket. Ha most valami jót tenne, akkor az mezítláb a nádasban levés és rákvörösre égés lenne. Közel a természethez! Ehelyett van végre valahára nagy nehézségek árán net a saját szobámban immáron, ami számomra igen szokatlan hirtelen luxus.A mai nappal újra elkezdtem magamba adagolni az idegnyugtató teakeverékemet. Elegem van az állandó stressz és idegbajjal. Remélem ez ad néhány nyugodt percet. Mert már sem a cigi, sem a pia nem fejti ki áldásos hatását. Mi marad? Menjek kábítószert szerezni? Na nem, azt azért mégse. Ahhoz én már valamennyire tisztán látok, mintsem álvilágokba futkossak át, aztán meg tartósan maradjak ott. Ja, meg hallgatom a pozitív gondolatokkal teli CD-met 24 órán keresztül. Hát valmi mostmár csak segít! Más nem én magamon... Nem akarok tartósan dagonyázni a lefolyóban.
posted by PE 0:24
2007. március 27., kedd
És íme: a gödör legalja. Ide már nem jut le a napfény, talán még reménykedni lehet egy ledobott kötélvégben, de jó lenne innen önerőből, okosan kimászni. Mindig van egy kontra. Azt hiszem, hogy most jó és akkor páfff. Megcsúszás, aztán meg lecsúszás. Nem akarok itt fröcsögtetni semmi konkrétumot, mert ez nem kell hogy keringjen az éterben, a lényeg a lényeg: tükörsima apátia.
posted by PE 21:38
